Sziasztok! :)

Ma egy spoilermentes értékelést olvashattok Benyák Zoltán: A nagy illúzió című könyvéről.
Miközben olvastam, minden alkalommal, amikor letettem, készítettem hozzá jegyzetet. Ezeket a bejegyzés végén találjátok, ha szeretnétek kicsit bepillantani abba, milyen érzéseket, gondolatokat váltott ki belőlem.
Kezdjünk!


Szerző: Benyák Zoltán

Cím: A nagy illúzió

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 368




Előzmények és borító:

Ez a könyv engem a témájával és fülszövegével vonzott magához.
A túlvilági életről, különböző korokról és azok embereinek, irányzatainak keveredéséről mindig is szerettem volna olvasni.
A fülszöveg nem mindennapi kalandot ígért, de sikerült ezt elérnie?
Teljes mértékben!

A borító tökéletes képet ad a hangulatáról. Sejtelmes, fejtetőre borult részlettel, homállyal, és persze az autóval, ami az egész kalandon végigvisz. Olvasás közben a színek, de még a betűtípus is meggyőzött.

Cselekmény:

A legjobb szó rá talán az, hogy mesélő.
Nincs hosszú előzmény vagy szinte azonnali kalandba keveredés, a bevezetés éppen olyan hosszú, amilyennek lennie kell.
Megismerjük Tomot, a múltját, érzéseit, gondolatait, és ez közel sem olyan, amit jó szívvel átugornánk.
Egymással logikusan összefűzött események láncolata következik, miközben egyre mélyebbre merülünk a szereplők életében, halálában, a túlvilági mindennapokban, és persze a keresésben.
Az emberek élete a valóságban könnyen elképzelhető tragédia, mintha tényleg megtörténtek volna.
Minden kaland egy külön univerzumnak hat a maga helyszínével, képtelenségeivel, tanulságával.
Benyák Zoltán szabadjára engedte fantáziáját, ami az abszurd, mesés elemeket illeti, de a kőkemény valósággal időnként földhöz vág.
A fordulatok jól időzítettek, ami előre kitalálható vagy sejthető, annak leleplezését még nagyobb izgalom előzi meg, mint a váratlanokat, az utóbbiaknak viszont igazi ütőereje van.
Ennyi kaland és fordulat közt hol van a mesélés?
Egy-egy "univerzumban" hosszasan eltöltjük az időt. Bennük barangolva, az úton, keresés közben a történetek, gondolatok, nosztalgia is fontossá válik. Nem azért (na jó, nem csak azért) fogod tovább olvasni, hogy szembesülj a következő képtelen hellyel vagy nevethess Tom és Nina megszólalásain . Azért fogod tovább olvasni, mert Tom Pastor emlékezni akar, nyomokra bukkanni, reménnyel folytatni az utat, felejteni, megérteni a forgatagot maga körül, megtudni, hogy mi illúzió és mi valóság. Beszéljünk a karakterekről!

Karakterek:

Az így is igen erős történetet önmagukban képesek lennének a hátukon vinni.
Nagyon is valósnak hatnak, néha úgy éreztem, nem egyszerűen létező emberekről formálhatták őket, hanem valahol tényleg élhetnek.

Tomot minden hibája, furcsasága ellenére nem lehet nem szeretni. Távolról sem tökéletes példakép, mégis azt éreztem, több jó és példamutató tulajdonság szorult belé, mint egyes "szent" emberekbe. Tomnak nincs álarca velük ellentétben. Akkor hazudik magának, amikor a normális ember reakciója sem lehetne más. Mindenképp megér egy misét az érdekessége és mélysége.

Nina

Nina az egyik legcsodálatosabb női szereplő, akihez eddig szerencsém volt.
Nincs kihangsúlyozva sem a vagány, sem az érzékenyebb énje, tökéletesen egyensúlyozik a kettő közt, így épp eléggé őrzi nőiességét és az életet nagy kanállal habzsoló tizenévest is. Nem, nem az idegesítő fajtából.

Lilynél bizonytalanodtam el, nem is kicsit. Valahogy nem tudom elhinni a fogalmazásmódjából, néhány gondolatából, hogy létezhet. Vagy egyszerűen egy különösen érett és intelligens "festő gyermeke, ne kérdezz többet", vagy valami tényleg félrecsúszhatott. Szimpatikusnak szimpatikus, nehéz lehetett néha a szüleivel, mégis szereti őket.
Aki számomra még valósnak hatott a férfiúi büszkeségével, kissé mogorva, de maga módján szeretetet tanúsító alakjával, az David.

Nyelvezet:

Ha már a karaktereknél szóba jött: néhány gondolat, monológ mögött erősen éreztem, hogy kevésbé származhat egy embertől, akinek épp eszébe jutott valami, mint egy írótól, aki leíró vagy elbeszélő részletet adott a karaktere szájába.
Ezt leszámítva olvasmányos, néhol pedig olyan gyönyörű, hogy ki is idézek pár mondatot, ami megragadta a figyelmem:

"Ködfüggöny ereszkedett alá, mögötte a világ krétával firkált gyerekrajznak tűnt."

"...a távoli horizont horpadt kasznitemetőbe, kormos motorházsivatagba fullad."

"Érintetlen, embertől mentes vadságot rikoltott magából."

Újraolvasós mondatköltemények.

Hangulat:

Igazán jól leírni nehéz. Számomra leginkább a felhős, ködös napokat idézte, abból is a világosabbakat, amikor egy szakaszon kisüt a nap, de azt a szakaszt nem látod, csak a sötét ég alatti világosságot. (Remélem, nem csak én láttam már ilyet)
Nem limonádé, de olykor mulattató; tragikus, de inkább jó.
Képtelen túlvilág, képtelen valóság, sallangoktól mentes önmagunkba nézés, remény és önámítás, pár laza párbeszéd, pár nehéz, annyi minden benne van.

Egyéb:

A felépítést eleinte furcsálltam, később rá kellett jönnöm, a bejegyzéshez hasonló elválasztás jobban illik ide, mint a fejezetek.

Lábjegyzeteket találunk néhány lap alján. Erről csak annyit: ne nézzétek meg, míg el nem olvastátok a hozzá tartozó idézetet! Nagyon megéri. ;)

Egy szó, mint száz, melegen ajánlom!
Ebben a hideg, esős, "tavaszias" időben tökéletes is lesz az utazásra a túlvilágon és önmagunkban.
Csillag: 5/5
Megjegyzés: legkedvencebb könyveim szűk elitjébe felvéve!

Nem mindennapi túlvilágot fest le Benyák Zoltán. A mostanában a "szerelmemmé" vált igazi, emberi lecsúszottság természetes, akár az életben: dohány, vágányról kifutott élet, alkohol, drogok, modern életérzések, tökéletlenül szerethető karakterek.
Első ízben ötvenhat oldalt olvastam, és bizony, keveselltem. Emlékszem, ahogy kedvenc olvasmányaim első kinyitás után letettem, pedig tíz oldal, ha megvolt. Ezt viszont ennyire faltam.
Annyira kézzelfogható az ember és élete, természete, hogy igaz történet lehetne, míg a groteszk elemek igazán eredetiek.
A keveredés fergeteges, filmszerűen elképzelhető és hangulatos.
Ezek a szavak csak az első ötvenhat oldal után buktak ki belőlem.

Megfeledkeztem.
Megfeledkeztem arról, mióta ülök itt.
Egy órája olvasok, másodízben is.
Megfeledkeztem a konyhában szóló rádióról, ami ide is felhallatszik, és még nem volt olyan, hogy ne zavart volna.
Megfeledkeztem a nemrég happolt csokis kekszemről, és függő vagyok.
Megfeledkeztem önmagamról, mert Tomot láttam. Tomot éreztem, Tomot hallottam. Tommal éreztem, Tommal hallottam.
Több, mint száz oldal, az első napon. Tőlem. Nem létezik!
Néha csak azt bánom, nem egyben éltem át, egy hosszú éjszaka alkalmával. Ilyen hosszúságú könyvnél ez még sosem történt meg, s most itt lett volna a lehetőség. De nyugtatom magam. Ezt adagolni kell, mert egyszeri és megismételhetetlen először olvasni.
Vissza kell térnem hozzá.

"Hát ez jó! :D" - szóljon ez minden humorosnak szánt és felettébb annak sikerült mondatnak, párbeszédnek, elbeszélő és leíró résznek.
Földöntúli nagyszerűség. Eredetiség. Élet. Pedig a halál után vagyunk. Ehhez éj dukál, és csend, (és hó, és halál), és semmi zavaró. De micsoda ötletek, meg mélység, meg humor, meg kéne egyszer csak vessző...
Update: lett is vessző, bántaná a szemem.

Mi nem árul el?
Hát most már én is egy szürrealista festményben érzem magam. Még hogy a nosztalgián 40+ a korhatár!

Nem mondok már semmit, itt minden van! 228 oldal, lényegesen lassabban haladok. Az élmény nem kopik, csak átalakul, első fellángolásból kevésbé heves, de annál tartósabb szerelemmé.

Mennyi, de mennyi helyzet és helyszín. Most tartok talán az egyik legkülönlegesebbnél. Vissza kellene mennem. Ne tűnjön el a varázs.

Le kellett állnom vele. Azonnal visszatértem hozzá, lejjebb esett az állam, mint eddig, de lehetetlen. Segítenem kell a házimunkában, utána tanulni. Stikában olvasni nem éri meg. Alig várom az estét. Jó az idő hozzá, borongós.

Nem bírtam magammal. Pár tíz oldal, erre megint hívtak. Akkor stikában olvasok. Nem én tehetek róla. 299 oldal, és még hol a vége, szerencsére.

Kilencedik jegyzet. Nyolcszor tettem le. Ássatok el.
2018. 03. 17. 15:17
Szóval... vannak könyvek.
Vannak könyvek, amik kihúznak az olvasási válságból.
Vannak könyvek, amik hatással vannak rád.
Vannak könyvek, amiket mindenkinek el kellene olvasnia.
Vannak könyvek, amik után hálát adsz, hogy szenvedélyed az olvasás.
Azt mondják, egy olvasó ezer meg ezer életet megél. Erre az egyre biztosan emlékezni fogok. A száz és száz történet közül ki fog kacsintani rám, mint egy csepp a tengerből, ami az enyém, ezért meg fogom ismerni.
Vannak zsenik, akiknek köszönhetem, ha megkérdőjelezem írói képességeim vagy olvasói ízlésem, ami idáig hagyta, hogy ne nyissam ki alkotását. Ami majdnem csak három napig olvastatta velem 368 oldal kincsét.
A nagy illúzió az élet, a nagy illúzió a halál, és ki tudja, van-e még valóság. Kell-e valóság.
Nem hazudnak: meghökkentő, ismerős, édes-bús, nosztalgikus, álmodozó.
Ha elfelednek, meghalsz.
Benyák Zoltán, sokáig nem kell aggódnia emiatt!